Ahányan a Facebookon vagyunk, annyi felhasználói csoportot tudnánk megkülönböztetni. Például van, aki nem tesz ki profilképet, de olyan is, aki csak szerényen egy párat, aztán jönnek a nagyüzemi képfeltöltők, akik nem állnak meg 500 alatt. Vagy vegyünk két másikat: van olyan, aki mindent kitesz a kirakatba, akin bármilyen ismeretlen bátran elcsemegézhet, míg mások gyakran az ismerőseik előtt is szemérmesen csak a legfontosabb adataikat töltik fel, mondván „aki bejelöl, az úgyis ismer”.

Szintén érdekes a kapcsolati címkét aktívan használók csoportja. Alapvetően erre a csoportra épült az a kutatás is, ami pár hónapja jelent meg és kicsit összeszorul tőle az ember gyomra.

Nem arról van szó, hogy ki mennyire tekinti a privát szféráját köztulajdonnak, hanem arról, hogy általában mi motivál valakit arra, hogy a legszemélyesebb „állapotát” ország-világ előtt közzétegye. A „kapcsolatban” státuszüzenet kihirdetésével még ezen a közlékeny rétegen belül is mindenkit más motivál: lehet őszinte öröm, mikor tudatom, rendben a magánéletem, új életszakasz köszöntött rám. Vagy védekezésként használom, ne zaklassanak a buli után és pláne ne jelöljenek be azért, mert a nyáron összefutottunk a strandon. De azt hiszem abból is akad jócskán, aki így üzeni meg a másiknak, hogy jó lenne, ha irigykedne/féltékeny lenne, mert neki aztán összejött az élet.

A Velveten olvasható cikk szerint egy év alatt 15 millióval több egyedülálló felhasználó jelent meg a Facebookon, illetve a felhasználók 23 százalékának változott meg 2010-ben a kapcsolati státuszüzenete. Feltehetőleg mindkét cikk reprezentatív mintavételre alapozza kutatási eredményeit, a téma érdekes, ezért megér annyit, hogy eljátsszunk a gondolattal.

Az évszakok és időszakok igenis befolyásolják kapcsolatainkat. Vannak hetek, amikor úgy telnek a napok, hogy megférünk egymás mellett, vannak időszakok, amikor elkerülhetetlen a konfrontáció, hatványozottan előtérbe kerül az együtt eltöltött idő minősége. Ezek az igazi szakítópróbák.

S ha már a szakításnál tartunk. A cikk szerint az első szakítási hullám február közepén kezdődik és március közepéig tart. Ez nem más, mint az ösztönös nyitás. Megújul a természet, megújulnak a kapcsolatok is. Ha egy pár régóta van az ellustulás, a „nem együtt élünk, hanem egymás mellett” állapotában, akkor sok esetben pont ettől az együtt töltött szabadidőtől várják a megoldást problémáikra. Aztán rádöbbennek arra, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. Vagy, ami gyakoribb, egymástól függetlenül csinálnak programot. Ekkor persze nem együtt, mint párt érik őket új impulzusok, hanem külön utak, külön programok vannak. És akkor jön a felismerés, nincs már közük a másikhoz, a kapcsolat az új impulzusok adta lehetőségek dinamikáját már nem tudja felvenni.

Különbség van a tavasszal és a nyáron létrejött kapcsolatok között: tavasszal tényleg a szó nemes értelmébe vett élet, a megújulás védjegye alatt alakulnak párok, míg a nyár abszolút az élvezetek és a tét nélküliség időszaka. Nem véletlenül hívják nyári kalandnak legtöbbjüket. Ehhez elég csak elképzelnünk az iskolás kori tábori élményeket, vagy néhány jól sikerült nyarat: a hazautazás előtti utolsó estén tuti, hogy mindig történt valami. Ez a nyár élvezetének része, ezzel nincs baj, ezt tudni kell megélni.

De sajnos beköszönt az ősz, a nyári kapcsolatok pedig jó eséllyel kifulladnak. Jön az őszi szakítási hullám. A nyáron kialakult kapcsolatok november végére eljutnak a fordulópontig. Ez az a fél év, ami után már lehet tudni, hogy ami köztük van, abból jó eséllyel lehet-e kapcsolat vagy sem. A fél év utáni szakításoknak két oka van: vagy, mert akkor már nem játsszuk meg magunkat, és az álarc nélküli énünk nem összeegyeztethető a kapcsolatban, vagy, mert még mindig ott az álarc, és azért nem. Nincs olyan, hogy valami rosszul áll. Egy kapcsolatnak mindig tovább kell épülnie, fejlődnie. Ezért buknak meg rendszerint a szexpartneri viszonyok. Működhet ez is ideig-óráig, aztán valamelyik fél továbbgondolja a történetet: szerelmes lesz, többet akar és szenved.

Sokan lehetnek úgy egy rossz házasságban, hogy azt gondolják, ezt még ki kell bírni, hiszen kudarc megfutamodni. Nagyon nehéz azt eldönteni, hogy mi az, amikor már tényleg mindent megtettünk és nem érdemes tovább küzdeni. Ilyenkor az ember célokat tűz ki: „majd ha elmegyünk nyaralni, helyre jön a szexuális életünk”, „majd ha megszületik a gyerek”, „majd ha felnő a gyerek”, stb. Az ember tulajdonképpen vár alkalmakat, speciális lehetőségeket, hogy attól megoldódnak a gondok.

Egyszóval statisztikák ide vagy oda, a párkapcsolatok folyamatos szimbiózisban állnak a természet alakulásával, az ember fejlődésével. Ezerszer megújulunk, mert szeretni jó és kell, ez pedig ösztön. De ezt is gyakorolni kell nap, mint nap.